Iratkozzon fel hírlevelünkre

 

 

esterhzy honlap

 

„Meg a külföldi után járó kupon. A kapitalista rokonlátogatónak éttermi kuponokat kellett váltania, melyeket néhány kijelölt előkelő és főként budapesti étteremben lehetett fölhasználni. Akkor is kellett ez, ha, mint Mária-Polixéna-Satöbbi, családnál nyert elhelyezést, kosztot s kvártélyt.

 

– Hajbókol és kifoszt – tűnődött apám, s vigyorogva számolgatta a kuponokat, mintha súlyos milliókat –, viszolyogtató hagyománya ez az országnak, gazsulál a külföldinek és kifosztja. – Úgy mondta, mintha ő fosztott volna.

 

A fosztáson már túl voltunk, maradt a gazsulálás, melyet nekünk kellett leszüretelni. Szabiraty urozsáj, ahogy azt az iskolában tanultuk. Leettük a kuponokat. Olyan tüneményesnek, erősnek és vidáman derűsnek soha nem láttam apámat, mint ezeken a vasárnap déli illegális családi ebédeken, vagy ahogy ő nevezte, csalási ebédeken. Ránézvén tudtuk, láttuk: az élet, mely előttünk áll, olyan, mint ő: tüneményes, erős, vidáman derűs.– Also! – adta ki már reggel a jelszót apánk. – Auf, auf zum fröhlichen Jagen, kleine gazemberek, előre, édes fiaim!

 

A vidám vadászaton kizárólag németül szabadott beszélni, nem, társalogni, ez a szüretelés nagy és egyszerű elmeszikrája: külföldinek adtuk ki magunkat. Kuponban gazdag vidéknek toltuk föl magunkat. Hogy mennyire volt ez veszélyes, nem tudom; nem nagyon. Elvileg az volt, viszont nem léteztek elvek, viszont így bárminek bármi lehetett a következménye, elvileg, viszont ez épp egy nagyon is gyakorlatias világ kezdett lenni, viszont a gyakorlatot, ha nem igazgatták is, de fenyegették az elvek, gyakorlatilag. Az államot vertük át, ami halálos bűnnek számít a szocializmusban, ez azonban éppen olyan szocializmusnak mutatkozott, ahol nincsen halálos bűn, gyakorlatilag. Néhány miatyánkkal mindezt meg lehetett úszni. (Miközben a csontokban még ott az inkvizíció állati őrjöngése…)

 

Egyébként az egyház is alkalmazkodott ehhez a titye-totyogáshoz. A plébános úr egyáltalán nem örült, hogy anyám, egyetlenként, beíratott minket az iskolai hittanra.

 

– Méltóságos asszonyom…

 

– Ne szólítson méltóságos asszonynak!

 

– …méltóságos asszonyom, nem kell fejjel a falnak menni, ha ért engemet.

 

Mami értette is meg nem is.

 

– Igaza van a plébinek – így apám –, a szarnak nem lehet pofont adni.

 

A kuponvasárnapokon mi voltunk a megtestesült szabadság. A szabadság titkos köre. Meglehet, ehhez épp az kellett, hogy föladjuk magunkat, hogy mi ne mi legyünk. Mindegy, kicsire nem adtunk, hanem délcegen bevonultunk – mondjuk – a Kárpátiába.

 

És máris közelített felénk…, hát egy mogorva, csúf lelkű szerencsétlen közelített felénk, nem pincér, de vendéglátóipari dolgozó, egy pária, a szakma szégyene. Mogorván és bosszúra éhesen – e pillanatban ez az éhség az egyetlen, ami a gasztronómiához köti –, ám mielőtt még leverhette volna rajtunk minden fáradt vereségét, apánk átvette a dolgok irányítását, és szinte beröppent a placcra, a tavaszi szél meglibbentette a kabátját, palástja röpült mögötte.

 

– Grüß Gott! – süvöltötte, s mi viháncolva ekhóztuk: – Grüsszi gott, grüsszi gott!

 

Már ez a Gott önmagában! Anyánk is somolyogva ismételgette, mint a tihanyi visszhang, ogottogott. Nem suttogva hangzott el Isten neve, mintegy véletlen, ami kicsúszott a szánkon, jaj, csak senki meg ne hallja!, de azért a Jóisten hallja meg, hanem hangosan, nyilvánosan, normálisan. Még egy falat se csúszott le a torkunkon, és apánk máris hivatalossá és természetessé tette a Jóistent. És ez fesztelenül történt, amúgy mellesleg, nem a nemlétező katolikus ellenállás görcsös bátorságával, nem bátran, nem gyáván, hanem a hit vígságával, kikerülhetetlenül.

 

Ez idő tájt lett vége Budapestnek, megszűnt a város önmagára emlékezni, hirtelen eltűnt, nem látszott, hol van, honnét jött s hová megy. Néhány étterem azonban lassabban követte a várost és az embereket; a Kárpátia is egyszerre emlékeztetett egy eltűnt világra s volt önmaga lapos paródiája, amely már nem idéz föl semmit, kizárólag a jelenbe veri bele az ember vagy az ember édesapjának az orrát.

 

Szabadság szabadságot kölykez. A közeledő nyomoroncban régi és új reflexek ébredtek föl. Részint egy pincéréi, aki, ha nem is válogatás nélkül mindenkit, de a jelentősebb, esszenciális vendégeket azonnal észleli, csengők szólalnak meg benne, a sznobság és szolgálás ezüstcsöngettyűi, a szolgálás méltóságának elfeledett, magába gyűrt hangzatai, részint ennek az új kornak a fajzatáéi, föléledt benne a rabló, a csibész, a pitiáner csaló, aki megpillantotta áldozatait.

 

A német szóra még nem ugrott volna okvetlen, hisz az még könnyen lehet másodosztályú germán, fapados endékás, hát akkor már inkább egy cseh, egy prágai fakó úr! Gurtni tág, auf vödörszén, eridjetek az önkibeszolgálóba! Hohó, aranyapám, itt azonban most nem egy gutentág közeleg, hanem egy törzsökös grűszgó, egy virtigli osztrák, egy sógor, kámon evribádi, bár a kabátja megtévesztő, elsőre mintha Vörös Október Ruhagyár volna, hát igen, ez a Nyugat, ez a rafinált egyszerűség, ez az „olyan mintha”, a kabáttól akár még magyar is lehetne a pofa, mai magyar, de már ahogy belépett, az a lendület, a kabát tavaszi libbenése, így csakis egy külföldi tud megérkezni, a mai magyar vagy csüggeteg, lóg a kabát rajta, fonnyadt, őszi levél, vagy ezek a nagykutya új senkik, nincs is rajtuk kabát, csak gőg, a forgóajtóig hozza őket a sofőr, na de ez a homlok, ilyen homlok csak a Lajtán túl terem – és ott hajlongott köröttünk, zsongott, zsibongott, jávól, bittesőn, gyertek csak libuskáim, gute plácc, kommen zi hirtelen, Ferikém, bazmeg, hozd már az étlapot.

 

– Vati! Vati! Was bedeutet ferikem basmek?

 

– Sok – sziszegte vissza a „pad alatt” apánk.

 

(…)

 

A kuponhadjárat által a szülők bizonyítottnak látták a nyelvtanulás hasznosságát. Íme, kézzelfogható. Nem is berzenkedtünk, nyomattuk. Főleg mert atyánknak nem állt módjában minket nyelvileg korrigálni. Amúgy mindig mindenkit: udvariasan, folyamatosan, kegyetlenül. Nem bírta el a szervezete a hibás ragozást. Sárgaságot kapott vagy mit. (Vagy azt a piától? Tréfa.) Anyánkat sem kímélte, minthogy nem anyánkról volt szó, hanem a ragozásról. Most ő is kaján kivagyisággal grasszált a der-die-das sötét erdeiben, minden utózmány nélkül.

 

Az átverésben mi, gyerekek biztos ütőkártya voltunk. Az az igazság azonban, hogy inkább a bőrnadrág, mint a nyelvtudás révén. Biztosra mentek anyámék, amikor a március végi hűvös, kellemetlenül szeles idő dacára lederhoséba bújtattak.

A lederhose sajátos képződmény, eredendően idegen az egészséges magyar néplélektől, így tőlünk is, mi is gyanakodva fogadtuk. Viszont nyugati, akár az orkánkabát és a farmer. És egy úriember amúgy sem lepődik meg semmin. De hát vagyok én egy tehénszagú bajor parasztgyerek?

 

De hordtuk. És a lederhose hordásban mutatja meg igazi énjét és kvalitásait. Két fő fajtája honos, a fényes meg a horzsos, az öcsém fényest bírt, én horzsost, a húgoméra nem emlékszem, csak a vékony, piszka lábacskáira, ahogy akár a póklábak, pilinkáltak ki belőle. A lederhosének megvan az a gyönyörűséges tulajdonsága, hogy nem piszkolódik. Nem tud, nem képes, bölcseletileg lehetetlen; ami szövetnadrág esetében már botrány, farmernál bizonyos idő után öncsalás, az itt: patina. Micsoda édes élvezet a mocskos, sőt akár zsíros kezet is közvetlenül és nyilvánosan a nadrágba törülhetni!

 

– Így szokás! – fojtottuk kétkedő anyánkba a szót, és hivatkoztunk (genealógiailag pontatlanul) az osztrák ágra. És így a bőrnadrág lassan beérett. Az idő, amint szépséggé válik: ez a lederhose.

A kuponokat leenni erkölcsi kötelességnek számított („csak nem hagyjuk ezekben!”), ezért kifejezetten drága ételeket kellett választani. Ezt kezdetben szégyelltük, úriember nem figyeli az étlap jobb oldalát…

 

– Hacsak – intett apánk – nincsenek likviditási gondjai! Melyek átmenetiek!

 

…de azután elfogott minket egy új, ismeretlen, édes érzés: a gazdagság szédülete. Erről eddig semmit nem tudtunk, de hamar belejöttünk. A gazdagság, akár a szegénység, tanultuk meg gyorsan, korlátokat jelent, s az, hogy nem ehettünk zöldbabfőzeléket feltét nélkül, csupán szarvascombot vadász módra, csorbítja önállóságunkat – de hadd csorbítsa! Értésére adtuk szülőinknek, hogy ha ők elvi alapon esetleg hezitálnának, mi tudjuk a megoldást: jobb gazdagnak lenni, mint szegénynek.

 

Még békacombot is ettünk!

 

Én izgatottan igen, öcsém elszántan nem, húgunk észre sem vette. Dudorásztunk, de a rosszul megválasztott nyelv miatt azonnal letiltattunk.

 

– Virágéknál ég a világ, sütik már a rántott békát, zimmezumm, zimmezumm, recefice bumbumbum!

 

Ez idáig azt hittük, ezek a Virágék szegények. Mégiscsak egy népdal!

 

– Büdös. Ez büdös – jegyezte meg szemérmesen húgunk, mint aki öt év után először szólal meg. A tetem fölé hajoltunk, valóban. Ezt még apánknak is be kellett látnia, pedig ő soha semmit nem talált romlottnak, vidáman kebelezte be a kissé állott maradékokat, a beindult főzelékeket, a távoli tejeket, a gyanúba hozott tojásokat. A tojásról anyánk azt tartotta, hogy annak nem is kell büdösnek lennie, elég a gyanú, hogy tán az, s akkor már ehetetlen.

 

– Akárcsak a bíborosok, nemcsak feddhetetlennek, de feddhetetlen hírűnek is kell lenniök – vigyorgott Papi, és befalta a hírbe került tüktojt. Minden reggel tojást evett, lehetett, akkor még nem volt koleszterin.

 

Szegény békacombok bűzlöttek. Talán elromlott a fridzsider, ama híres Szaratov típusú. Mi is ilyet birtokoltunk, dübörgött, akár egy traktor. A dübörgés nem számít, a hideg számít, és hidegben az oroszok első osztályúak, vélekedett apánk, anyánk vonogatta vállát, lélekben leragadt a Boschnál. Még az is lehetett, hogy a békák forradalmi, illetőleg ellenforradalmi megfontolásokból szántszándékkal romlottak meg, hogy így ártsanak a szocializmus jó hírének.

 

Mely célt elérték.

 

Anyánk, mint mindent, szerette volna botrány nélkül megúszni a békákat, apánk meg nem szerette volna. Otthon az öcsémmel azután reménytelenül gyakorolgattuk azt a könnyű és súlyos, fenyegető és elegáns, mellékesnek tetsző és megsemmisítő mozdulatot, ahogy Papi magához intette a pincért, odavetett neki valami szókat, az bosszús és ijedt fintort vágva elvágtatott, és azonnal visszatért egy nagy, kövér emberrel.

 

Atyánk rezzenéstelenül trónolt, várt, éreztük, most nem szólhatunk, nehogy kiessen a szerepéből. De azért egyet odakacsintott nekünk. Mami aggódott, ez ránk is átragadt, leszámítva a húgunkat, az ő kíváncsisága minden mást elsöpört.

– Kizárt dolog, mein Herr – rázta a fejét a kövér már messziről. Parancsoláshoz szokott embernek látszott, akivel, látszott, nem jó kikezdeni. Azt, hogy tán édesapánkkal se jó kikezdeni, most láttuk először. – Kizárt dolog, mein Herr! – Nem beszélt rosszul németül, valami választ vár apánktól. Mintha egy westernt néznénk. Hősünk valódi ellenfélre lel, egy igazi nagy, gaz emberre, farkasszemet néznek, lehellet megszegik.

Apánk kecsesen a dögökre mutatott. Az ellen megspektálta a békákat – hülye öcsém kezdte épp lefejtegetni a rántást, anyám a kezére csapott –, majd kérdőn fölpillantott.

 

– Nun ja?!

 

– Nun?! Ja?! Ezt mondja ön? – hördült föl atyánk, és csikorogva hátraszánkázott a székével, az összes asztal minket nézett –, ön ennyit fűz ehhez, nun ja, ennyi az, amit egy előkelő, mert ugye ez az, nemdebár, előkelő?, budapesti, mert ugye ez az, nemdebár, Budapest?, étterem vezetője, mert ugye ön az, nemdebár, vezető, felelősséggel, hozzáértéssel, gasztronómiai szenvedéllyel, nemdebár, a fenébe, mi is volt a mondat eleje!

 

Apánk a lehető legközönségesebb bécsi dialektusban lármázott, magyarán senki egy szót nem értett az áriából. A csöndben apánk megismételte légies mozdulatát:

 

– Voálá, der Gstank! Ímhol a bűz!

 

A gaz félénken, akárha egy kibiztosított bombát emelte magához a tányérkát.

 

– Nun ja? – mosolygott apám.

 

– Sok – sóhajtottam apám fia (anyai oldalbadöfés).

 

Apám nem torlaszolta el a teremfőnök visszavonulási útjait, elégedetten bólogatott, hogy az úgymond nem észlel semmi rendellenességet, de természetesen elnézését kérik a vendégnek, apám még elégedettebben bólogatott.

 

– A ház ajándéka – csikorogta a főnök, és kapros zalai rákragut hozatott, amivel váratlanul majdnem megnyerte a duellumot, nyakunkon maradtak volna a bónok, de apánk azonnal pezsgőt rendelt.

 

– Oroszt, fiam, mert az a legjobb, nemdebár!? – és most a pincérre kacsintott, aki olyan moccanatlanul meredt rá vissza, ahogy csak bírt.

 

A győzelem érzése átragadt az egész famíliára.

 

(…)

 

Teljes asszisztencia mellett távoztunk, a felek kölcsönös megelégedettségüknek adtak kifejezést, amikor az öcsém fölbukott a díszes szőnyeg egy vastag gyűrődésében, térdre esett, és bömbölni kezdett – magyarul. Ám akkor már semmi nem számított.

 

– Ah, mily sebbel-lobbal ragad ezekre a lurkókra ez a maguk szép, furcsa nyelve, no de sebaj, lesz még itten békacomb, neszpá, ohne zimmezumm – és terelt apánk gyorsan minket kifelé, a jó pásztor, ki, ki, kifelé, ahol azután kézen fogva, láncban, mind az öten futni kezdtünk, repülni, ki a Kossuth Lajosról elnevezett utca felé, mintha „adj király katoná”-t játszottunk volna.

 

Mi csak lebegtünk apánk után, mint a kabát széle.”

 

ESEMÉNYNAPTÁR


2019
17
Január
H K Sz Cs P Szo V
31 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

KIEMELT ESEMÉNYEK

Nincsenek események

KIADVÁNYAINK

kiadvanyaink

ESEMÉNYEK

Nincsenek események